6. Fejezet

Sziasztok! Szerda van, hozom a frisst! :) Nagyon szépen köszönjük a kommenteket, és kérünk benneteket, hogy írjatok bátran most is! :) A fejezet, nem éppen békülős, de a következőben azért már olvasztjuk a jeget ;) Jó olvasást! ♥

 Louis

Úgy éreztem, meghalok. Már százezerszer megbántam mindent. Még a lopott pillantásokat is. Nem ért ennyit! Öt napja ment el itthonról. A telefon folyton csak azt mondja; "A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Kérem, ismételje meg hívását később" Én pedig kitartóan ismételgettem a hívást, napjában ötvenszer. De hiába. Kerestem a közös házban, ott nem volt. Nyilván otthon van a szüleinél... Oda nem akartam telefonálni, nem tudom, hogy elmondta-e az Anyukájának, vagy sem, De nem akartam velük sem beszélni.
Amióta nincs itt, csak egyszer fürödtem, nem borotválkoztam, és enni sem nagyon ettem. Egész napokat aludtam át, és azt akartam, hogy mire felébredek, itt legyen. De egyszer sem történt így. Álmaimban pedig csak őt láttam. Nem volt értelmük az álmoknak. Csak a nevetése zúgott a fejemben, aztán egy kép, ahogy mosolyog. Ezek váltogatták egymást. Folyton.

Két nappal később rá kellett vennem magam a tisztálkodásra, mivel stúdió felvételre mentünk a fiúkkal. Liam elém jött kocsival, sejtette, hogy nem beszámítható a vezetői képességem.
- Jól vagy Lou? - kérdezte halkan, amikor beszálltam a kocsiba. Én csak megráztam a fejem, egy szót sem voltam hajlandó kipréselni a számon… Érdekes lesz így énekelni. - Képzeld! Tegnap kereket kellett cserélnem, mert akkora defekt volt a bal első... - próbáltam kizárni az egész külvilágos, és sajnálni magam. Nem is magam, inkább azt, hogy ekkora görény voltam, és ezt tettem a szerelmemmel.
Az út a stúdióig sajnos túl hamar véget ért, így kénytelen voltam magamra ölteni a kedves mosolyom, és megemberelni magam.
- Sziasztok! - ugrott elénk rögtön Niall. - Gyere, Louis. Most vennénk fel a te részedet.
- Jövök. - mondtam, mire ő bíztatóan vállba veregetett.
Felénekeltem a szövegem. Elsőre nem ment, így többször így fel kellett venni.
- Pihenj, Louis! - mondta Paul, és a kanapéra ültetett. Ekkor lépett be Harry az ajtón.
Arca elnyűtt, lefogyott, és sápatag is volt. Mindenki odament őt üdvözölni, de én megkövülten ültem tovább a fenekemen.
- Na lássunk hozzá! - nevette el magát, mellém dobta- rólam tudomást sem véve - a kabátját, és rögtön bement a "fülkébe". Elsőre is csodálatos volt. Végig őt néztem, mint valami pszichopata. Már azt is elterveztem, hogy ha kettesben maradok vele, rázúdítok mindent. Az érzéseimet, mindent, amit gondolok. Hogy hiányzott, hogy nagyon szeretem. Hogy az egyedül töltött napok alatt kicsit mindig meghaltam, és csak attól születtem újra, hogy álmomban az arcát láttam.
- Fiúk! - szólalt meg Paul. - Most hívtak az egyik rádiótól. Interjúra hívtak benneteket.
- Mikorra? - kérdezte Zayn.
- Hát. - Paul az órájára pillantott, és elnevette magát. - Mivel a dal már kész... Mostanra. - erre mindenki felnyögött, de aztán öltözni kezdtünk.

Rögtön fejhallgatót és mikrofont kapott mindenki. A műsor kezdetéig még volt néhány perc. Harry mellém ült le, de testbeszédével tökéletesen kinyilvánította, hogy konkrétan le se szar. Megkopogtattam a vállát hát, mire ő épp csak a válla felett, hanyagul felém fordult.
- Harry, beszélnem kell veled. - kezdem bele, mire felém fordult. - Én nagyon szeretlek téged, és ez a pár nap egyenesen a pokol volt, így hogy...
- Nézd! - mosolyodott el arrogánsan, belevágva a szavamba. - Nem tud meghatni semmi. Hiába szeretsz. Hiába szakad meg az én szívem is.
- Tehát akkor szeretsz még. - csillant apró remény bennem.
De már nem válaszolt, mert belépett a műsorvezető a terembe, és mindannyian csendben maradtunk.
- Halló, halló! Kedves hallgatóink, mai vendégünk egy fiúbanda. Egy banda, öt fiú, öt egyéniség. - sorolta az előnyös tulajdonságainkat, én pedig legszívesebben szétkürtöltem volna, hogy mekkora szemét voltam!
A beszélgetés javában folyt, én pedig csak bambán ültem, nevettem, amikor a többiek is, és néha hümmögtem.
- Srácok! Biztos nehéz hűségesnek lennetek a szerelmetekhez, ilyen sok visító rajongó közt. - nevetett a rádiós. - Mit gondoltok erről? - mindenki elmondta a véleményét. Hogy ha igazán szeretik a párjukat, nincs semmiféle megingás. Kösz fiúk, ezt ti nem tudjátok, mégis gyomorszájon vágtatok.
- Szerintem. - került Harryre a sor. - Ha igazán szeret valaki, akkor rá sem néz másra. És még mámoros állapotában is tud magán uralkodni. - erre nagyot nyeltem, levettem a fejhallgatót, elnézést kértem, és kijöttem a szobából.

Kint álltam már legalább fél órája a csípős hidegben. Mivel sírtam, a könnyek a szél miatt kicsípték a bőröm, arcom vörös lett. Aztán lépteket hallottam, megfordultam. Amikor megláttam, hogy Harry jött utánam, gyorsan letöröltem a könnyeket - a vörösség persze megmaradt - gyorsan szipogtam egyet kettőt, és rendeztem a vonásaim.

Harry

Fájt. Fájt látni, ahogy szenved, de ez az egy hét alatt, amit külön töltöttünk ráébresztett arra, hogy minden gondolatom igaz lehet. Nem tudom boldoggá tenni. Ő boldoggá tett engem, és én nem kerestem senki mást. Én őt akartam. Csak őt. Ő viszont másnál kereste a boldogságot, és én azt akarom, hogy boldog legyen. Olyan boldog, mint amilyen én voltam vele. Majd talál valakit, aki olyan neki, mint amilyen ő volt nekem. Aki egy mosolyával képes szebbé varázsolni a napját, aki egy csókkal elveszi az eszét, és egy szóval odaadja a szívét. És mivel szeretem, nem fogok az útjába állni. Ha ő boldog, az majd engem is boldoggá tesz. És ez nekem elég.

Még indulás előtt elbúcsúztam anyáéktól. A szívem lassan és fájdalmasan dobogott az egész úton. Megérkeztem, és felvettem az állarcom. Az állarcot, ami azt mutatta minden rendben, jól vagyok. Pedig nem így volt. Próbáltam átnézni Louison, eleinte sikerült is, de amikor kiviharzott a rádió stúdióból, utána mentem. Ott állt, és kipirosodott szemeiből biztosan tudtam, hogy sírt. Legszívesebben én is ezt tettem volna, aztán hozzá bújnék, és a fülébe suttognám, hogy nem haragszom, bár ez teljesen nem lett volna igaz. Haragudtam, fájt hogy megcsalt, de nem számított mert szerettem. A rádióban sem ezt akartam mondani, véletlenül csúszott ki.

Miután mellé sétáltam, halkan beszélni kezdtem:
- Én azt hiszem, ezt nekünk nem szabad folytatnunk. Volt egy hetem, és tudom, hogy ez az egész nem a te hibád volt, hanem az enyém. Ne legyen bűntudatod, megértelek. Mind boldogságra vágyunk, te is. Sajnálom, hogy nem sikerült megadnom. - mondtam neki. Potyogtak a könnyei, én pedig egyre nehezebben tudtam tartani magam. Végérvényesen odaadtam neki a szívem, de ott kellet hagynom, mert nem akartam, hogy sírni lásson.

Az autóm felé igyekeztem. A lakásához vezettem, gondoltam nem haragszik meg, ha pár napig maradok. Nem akartam vissza menni a régi házunkba. Magányra vágytam, hogy esténként keservesen zokoghassak, vagy részegre igyam magam, és elfelejtsem a bánatom, mindezt hozzászólások nélkül. Elővettem a kulcsomat, bementem. Rosszabb volt, mint gondoltam. Beléptem, és bevillant a kép, amikor megmutatta a lakást. A Mi lakásunkat, ami mára csak az övé. Fájdalmas emlékek sokasága rémlett föl előttem. Újra éltem minden érintést, lopott pillantást, újra éltem a vele töltött hónapokat. Életem legboldogabb hónapjait. De aztán eltűnt, nem maradt semmi csak az üresség, és a veszteség, a hiánya. Felmentem a hálóba. Rend volt, a mogyorószínű ágynemű szépen hajtogatva, és letakarva. Nem nyúltam semmihez, csak kivettem néhány ruhám a szekrényből, és átvittem a túlsó szobába. A fürdőből nem vittem el semmit, mert az a két szoba között volt, így én is bármikor bemehettem.

Átvettem a cuccaim, majd a konyhába mentem egy üveg whiskyért. Leültem az ágyra, és meghúztam az üveget. Végigmarta a torkomat, de azért meghúztam még egyszer. Találnom kell egy lakást –tudatosult bennem a dolog- méghozzá azért, mert nem akarom látni, amikor hazahozza majd a barátnőjét. Meg különben is az ő lakása. Karácsonyra vette nekünk, de mivel kikerültem a képből, már semmi közöm a lakáshoz, és sajnos hozzá sem. Ez kattogott a fejemben. Már nem az enyém. És megőrültem ettől, így ittam és ittam. Felejteni akartam, és a homályos köd, egyre jobban ellepte az agyam. Miután kifogyott az üveg kidőltem. Egy óra múlva viszont, kezemet a szám elé tartva rohantam a wc-re. Kiadtam magamból mindent, bár ez a minden többnyire a piából állt, mert, megint nem ettem két napja. Nem volt erőm felállni. Csak térdeltem a wc előtt, és lehajtottam a fejem a kezemre. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon Louis nincs itthon, vagy ennyire leszarja, hogy mi van velem. Régen ilyenkor, már rég felsegített volna, és a mosdóhoz kísér, hogy kimossam a szám. Most egyedül kellett megtennem az utat. Nehezen ment. Miután kiöblítettem a számat, lecsúsztam a fal mentén, és újra elaludtam.

Louis

Beültem a kocsiba, és sírni kezdtem. Pár percig potyogtak a könnyeim, aztán nem jött több. Hazafelé megálltam az éjjel-nappalinál, és vettem egy üveg vodkát. Tudom, hogy nem egészséges, nem kellene innom... De nem érdekelt. Gondoltam, ha öntudatlan állapotba kerülök, nem kell szembenéznem a valósággal.
Hamar a ház elé értem. A helyemen állt egy kocsi. Harry! A szívem nagyot dobbant, gondoltam meggondolta magát, és már-már hülyeségnek éreztem az italvásárlást. Amint felértem a lakásba, sehol sem volt. Hiába szólongattam, nem válaszolt. Így hát kinyitottam az üveget, és meghúztam. Borzasztó íze volt így tisztán, és utáltam. De nem foglalkoztam most ilyen apróságokkal.
Felmentem a hálóba, alsónadrágra vetkőztem. Bekapcsoltam a HIFI-t, a hangerőt maximumra tekertem, és igyekeztem önkívületi állapotba kerülni - nem az alkoholtól, hanem inkább a zenétől.
Bementem a fürdőbe, és megláttam, ahogy a mosdó mellet ül amorf pózban.
- Harry! - térdeltem le rögtön a mozdulatlan test mellé. - Hé! - ütögettem meg arcát, mire a válasza egy böfögés volt. Ivott.
- Hagyjál békén, Loulou! - mondta durván. - Engedj el! - kapálózott, mint egy macska. Levetkőztettem, és a kádba raktam. Egy szót sem szóltam, lefürdettem. Utána ráadtam egy alsónadrágot, és ágyba dugtam.
- Maradj itt. Hozok egy pohár vizet. - utasítottam, és a konyhába mentem. Megeresztettem a csapot, és a hideg folyadékot pohárba töltöttem.
- Tudod, Louis... - ült fel, amikor kezébe adtam a poharat. - Ettől. Mi még nem vagyunk jóban. - lengette meg mutatóujját. - Ettől én még nem vagyok elég jó hozzád. Csak mert te még most is kedves vagy. Felejts el! - sírta el magát. - Nem vagyok elég jó neked. Fogd fel, keresned kell valakit, aki jó hozzád. Aki elég neked.
- Kussolj! - üvöltöttem el magam sírva. - Tedd le a poharat, és feküdj le! - fordítottam neki hátat. Kifelé menet elvettem az üveget az éjjeliszekrényről, és ismét beleittam.
- Szeretlek, Lou. - motyogta mielőtt kidőlt volna. - Sajnálom, hogy nem voltam elég jó.

Mászkáltam még egy ideig a lakásban, iszogattam, de nem akartam úgy járni mint Harry.
Nem bírtam mellé feküdni, meg aztán féltem is. Mire reggel felébred, biztos megint mérges lesz. Így hát miután elaludt átvittem az ágyneműmet a vendégszobába, és mellette a földön tértem nyugovóra...

Másnap reggel korán ébredtem. Lementem a konyhába, feltettem a kávét főni, és előkerestem egy régi kedvenc bakelit lemezem. Ami Harry kedvence is... Miközben hallgattam, kiteregettem a tegnap kimosott ruhákat, és a helyére raktam a szárazakat.
- Jó reggelt! - mászott le Harry a korlát mentén.
- Van kávé. - mondtam semlegesen, mert féltem, ha bármilyen érzelmet is a hangomba viszek.. Nemes egyszerűséggel elsírnám magam.
- Kösz. - vette el a bögréjét. - Figyelj csak. - kezdett bele ridegen. - Amíg nem találok lakást, addig itt maradnék, ha nem gond. Természetesen a háló a tiéd, megyek én a vendégszobába.
- A lakást kettőnknek vettem. - nyomatékosítottam. - Így hát a fele a tiéd. Addig vagy itt, ameddig akarsz. - válaszoltam diplomatikusan. Természetesen azt akartam; hogy itt maradjon. Minél közelebb hozzám, hogy újra visszakaphassam. Ugyanis semmire nem vágytam jobban, csak arra, hogy újra megöleljem.
- Hát. - vakarta meg a fejét. - Köszönöm. - bólintott. - Meg a tegnap estét is. Hogy nem hagytál a hányásomban fetrengeni.
- Sosem hagynálak. - mondtam halkan, és kimentem a teraszra friss levegőt szívni.