15. fejezet

Sziasztoook!
Először is bocsi, amiért megint eléggé későn hozunk frisset. Ettől függetlenül viszont, reméljük, hogy nagyon tetszeni fog nektek, legalább annyira, hogy bombázzatok minket a komikkal!
Jó olvasást, és komit, komit, komit! :)
puszi nektek!

Harry

Reggel telefoncsörgésre keltem. Ránéztem az órára amin még csak a hetes volt látható, így visszahajtottam a fejem Louisra, és gondoltam, hogyha fontos, majd hív újra. Hát hívott, így felvettem a telefont. A korházból kerestek. 

Nem értettem miért! Miért engem? 

Lassan sikerült felfognom, hogy mi történt, és rájöttem, hogy ez az egész az én hibám. Ha nem engedem, hogy átjöjjön, akkor megelőzhettem volna ezt az egész balhét, és most ő sem feküdne egy kibaszott korházban. Felkeltem, és a fürdőbe indultam, de Louis a csuklóm után kapott, és visszarántott:

- Hova mész? –érdeklődött, de nem akartam beavatni, elég problémát okozott nekünk már ez a nőszemély. 

- Dolgom van!- mondtam és kihúztam a kezem az övéből. Louis meglepődött, de nem jött utánam kérdezősködni. Elkészültem, Louis már a konyhában volt mikor a kabátomat vettem. 

- Majd jövök! –szóltam még hátra, majd elindultam. Nem tudtam mit vihetnék, ezért felhívtam anyut.
 Azt mondta vigyek valami gyümölcslevet, meg pár szál virágot. Azt nem mondtam meg neki, hogy kihez megyek, csak mondtam neki, hogy nem családtag így annyiba is hagyta. Vettem némi apróságot a boltba, és két szál margarétát. 

Beértem hozzá, lepakoltam a kórteremben a dolgokat, és csak ültem, hiszen Caroline eszméletlenül feküdt a hófehér korházi ágyon.

 Amikor bejött egy orvos, megkérdeztem, mire jöttek rá addig.

- Ön hozzátartozó?- kérdezte a doki.

- Ismerős, ex-barát! –adtam tudtára, hogy végre elmondja amire kíváncsi vagyok.

- Ütés érte a koponyáját, ezért van még mindig eszméletén kívül. Elütötte egy busz, és a mentősök azt mondták, lehet, hogy öngyilkossági kísérletet hajtott végre. A sérülés valószínűleg nem jár emlékezet vesztéssel, de megeshet, hogy sérült a rövidtávú memóriája, és egyelőre az is hogy nem fog az elmúlt napokra emlékezni. Mindent megtudunk, amint felébred!- fejezte be.

- Értem…- mondtam, és közben gondolkodtam.

- Nem érdemes itt maradnia, mert valószínűleg még napokig eszméletlen lesz!- mondta még az orvos majd kiment. Nem értettem.

 Ha öngyilkos akart lenni, akkor miért? Ő hozott minket szar helyzetbe, mi csak megvédtük magunkat. Sok volt a miért, és kevés a válasz, túl kevés. Üldögéltem még egy darabig a korházban, majd délután hazamentem. Lou nem volt otthon. Tudtam, hogy haragszik rám, de nem akartam ezzel bosszantani, erre most megsértődött. 

Alig vártam, hogy hazajöjjön és megbeszéljük, de csak este toppant be, és hozzám se szólt. 

- Louis!- szóltam neki, mikor a fürdő felé vette az irányt.

- Mivan? – kérdezett vissza, hetykén a válla felett.

- Szeretlek. - bújtam karjához, és próbáltam mindent beleadni.

- Én is téged. - fordult felém mosolyogva, aztán elsötétült a tekintete. - De ennyivel még nem intézted el! Reggel úgy hagytál itt, mintha a takarító volnék... Vagy valaki, akinek nem kell megmondani mit csinálsz! - rázott le magáról, és bezárkózott a fürdőbe. 

Mivel nem volt hajlandó beszélni velem, lementem a konyhába. Összeütöttem egy gyors omlettet vacsoraképp, és felhívtam a korházat. Caroline még mindig nem ébredt fel, de az orvos megígérte, amint magához tér; én leszek az első akit felhívnak. 

Leültem a tévé elé. Benne volt a hírekben. A házunk elől tudósították. Kirázott a hideg, és összerázkódtam.

- Ez nem itt volt? - zökkentett ki Louis hangja.

- De. - mondtam, és felé néztem. 

- Nem mondták, hogy ki volt? - faggatott tovább.

- Ööö. - nyeltem hatalmasat. - Caroline.

Láttam az arcán, hogy lefagy. Szeméből kihunyt a ragyogás. Aztán megfeszítette vállát, és a konya felé indult.

- De jó! - kiáltott fel. - Készítettél vacsorát? 

- Igen. - mondtam, és utána indultam. Leült az asztalhoz, és enni kezdett. - Figyeltél te egyáltalán rám? - háborodtam fel.

- Igen. - kerekedett ki a szeme. 

- És ennyire érzéketlen vagy? - hangom egy oktávval feljebb csúszott. - Ennyire leszarod, hogy életveszélyben van?

- Higgadj már le! - ejtette tányérjába a villát, és felállt. - Tudom, hogy ő van bent. Paul hívott... De te nem vártál! Nem! te rohantál be! Rögtön látnod kellet! - kifújta a levegőt, és eltűnt az emeleten.

Néhány perccel később lejött. Már nem a melegítő volt rajta, hanem farmer.

Louis

- Hát te hová mész? - állta el Harry az utamat.

- Dolgom van! - mosolyogtam rá, épp úgy, ahogyan ő rám reggel. Kikerültem, és a cipőm kezdtem húzni. Felvettem a kabátom, és a sálam. Magamhoz vettem a kocsikulcsot. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, még visszanéztem. - Majd jövök! - vetettem oda, és bevágtam magam mögött az ajtót.

Beültem az autóba, de fogalmam sem volt róla, hogy merre-hová menjek. Csak ültem a sötétben. Lelkiismeret furdalásom volt, amiért hagytam elmérgesedni a helyzetet kettőnk közt. De úgy éreztem, nem minden az én hibám. 

Beindítottam a motort, és elhajtottam. Két órán keresztül csak kóvályogtam a városban, köröztem a belvárosban. Aztán a telefon megcsörrent. 

- Lola. - szóltam bele meglepődve. - Miben segíthetek? - ráncoltam szemöldökömet. 

- Öhm. - éreztem, hogy zavarban volt. - Nem is tudom. Csak itt vagyok egy csendes kis pub-ban. És gondoltam összefuthatnánk. - magyarázta lassan.

- Rendben. - vágtam rá azonnal. - Hol vagy? - kérdeztem. 

Lola elmagyarázta hogy jutok oda, én pedig éles kanyarral meg is fordultam. 

A pub tényleg csendes volt, senki nem jött oda hozzám. Egy-két ember megnézett, de nem zaklattak. Lola az egyik hátsó boxban üldögélt egyedül. Intett, ahogy meglátott, én pedig magamra erőltettem egy mosolyt. 

- Szia! - adtam arcára két puszit, amikor leültem. Megjelent a pultoslány. - Helló! Egy wiskey-t kérek, tisztán! - rendeltem, majd visszafordultam a mellettem ülő lányhoz.

- Hogyhogy egyedül voltál? - kérdezte kedvesen.

- Hát. Csak. - gyorsan pörgött az agyam, ki kellett valamit találnom. - Kiszellőztettem a fejem.

Egy órán keresztül beszélgettünk. Elfelejtettem minden gondomat, csak röhögtünk, és iszogattunk. Én már a harmadik wiskey-t ittam, Lola pedig koktélozott. 

- Ki kell mennem a mosdóba! - pirult el, és kimászott a boxból. Ahogy elment az asztal előtt, parfümje belengte a teret. Utána néztem. Alakját szépen kiadta a feszes sötétkék miniruha, hosszú lábát pedig még hosszabbnak mutatta a magassarkú csizma. Miközben ment, haja a hátát verdeste. 

- Hozhatok még valamit? - jelent meg ismét a pultos.

- Még egyszer ugyan ezeket, és a számlát! - gondoltam nem lesz Lolának ellenére, ha rendelek még egy italt.

Megittuk azt is, én ragaszkodtam hozzá, hogy én fizessek. Az ital egy csöppet a fejembe szállt, ezért sofőrszolgálatot hívtunk. Haza nem akartam menni, a fiúkhoz sem. Lola felajánlotta, hogy alhatok nála. Ezt az ajánlatot is gondolkodás nélkül fogadtam el. 

Megérkezett a sofőr. Lola bediktálta a címet, és már mentünk is. Negyed órával később megérkeztünk. Én megkaptam a kocsim kulcsait, kifizettem a srácot. 

Lola kiborította az egész táskáját mire megtalálta a kulcsokat.

- Jó lesz nekem egy pléd is! - kezdtem ellenkezni, amikor ágyneműt kezdett húzni. - Légyszi! Elég lesz! - megfogtam csuklóját, és mélyen szemébe néztem. Mélyen beszívtam a levegőt. Megint megéreztem parfümjének édes illatát, kénytelen voltam közelebb hajolni hozzá. Egyszerűen az ösztönök vezéreltek. Nem az alkohol, az már nem homályosította a tudatom. 

Egyszerűen még közelebb hajoltam, ajkamat pedig nyakára tapasztottam. Finoman szívni kezdtem. Szívtam, és csókolgattam. Kezéből kihullott a paplan, le a földre. 

Miután nyakának minden négyzetcentijét végigcsókoltam, áttértem az arcára. haját markoltam. 

Mire észbe kaptam, már meztelenül feküdtem, rajtam pedig Lola. Habozás nélkül cselekedtem. Csodálatos volt újra benne lenni, magaménak  tudni. Birtokolni, és irányítani egy testet. Egy vonagló, érzéki testet. Mely az én rezdüléseimtől vonaglott, érintésem nyomán perzselt a bőre. Körmeit vállamba vájta, arcát mellkasomba temette.

Reggel egymás karjai közt ébredtünk. 

- Jó reggelt! - mosolyogtam rá, és cirógatni kezdtem. 

- Neked is! - nyújtózkodott, és befészkelte magát a vállamhoz. - Kérsz kávét? - ült fel. 

- Gyere még ide egy kicsit. - ültem fel, és ösvényt csókoltam gerincére. 

Lola motyogva visszadőlt mellém...

Harry

- Nem érem el! - üvöltöttem a telefonba.

- Csezd meg! - üvöltött Zayn is. - Rohadtul nem én tehetek róla, hogy ilyen idióták vagytok! - mondta, aztán kifújta a levegőt. - Ne haragudj, Harry! Csak nálam is besötétültek a felhők... Ne haragudj! 

- Semmi baj! - legyintettem magam elé. - Leteszem. Megpróbálom megint Louist. Szia. - mondtam, és bontottam a vonalat.

Tárcsáztam, és vártam. Vártam, vártam, és vártam.

- Jól van, jól van! - csapódott be az ajtó. - Itt vagyok, ne hívj! 

- Hála az égnek! - siettem elé, és megöleltem. Egy pillanat erejéig karjaiban tartott, aztán finoman eltolt magától. 

- Caroline hogy van? - kérdezte, miközben felakasztotta kabátját. 

- Mit érdekel az téged? - furakodtam mellkasához, és állát kezdtem harapdálni. - Olyan hülyén viselkedtünk tegnap. Ez nem vall ránk. 

- Ja. Ez nem vall ránk. - vonta fel szemöldökét. - Engedj el, kérlek! - húzódott el tőlem ismét, és a konyhába ment. Ivott egy pohár vizet, és a nappaliba ment. 

Leültem mellé a kanapéra, és combjára csúsztattam kezem. 

- Harry! - söpörte le tenyerem. - Beszéljünk. - fordult felém komolyan. 

- Oké. - vontam ráncba szemöldököm. Megijesztett, sosem volt ilyen komoly. 

- Nem fog így működni. - rázta meg fejét, lélegzetem elakadt. - Nem megy, ha közben nem tudunk száz százalékot nyújtani.

- De, én mindenem neked adom! Itt vagyok, szőröstül bőröstül. - kezdtem bele, és éreztem hogy a gombóc a torkomban egyre nagyobb lesz.

- Hallgass meg, kérlek! - folytatta higgadtan. Hogy tud ilyen nyugodt lenni? Miközben én legszívesebben üvöltenék. - Harry. - vet egy mély levegőt. - Kicsináljuk egymást! - megint megrázta fejét. Megfogta a kezem, és két tenyere közé szorította. - Nekem nem megy tovább.

- De. - kezdtem volna beszélni, de a gombóc nem engedte. - Louis! Rendbe tudjuk hozni, rendbe kell hoznunk! 

- Kell? - húzta fel szemöldökét. - Ne erőltessük azt, ami nem megy. - felém hajolt, könnyeim közben záporként kezdtek hullani. Próbáltam szemébe nézni, aztán pedig megpróbáltam megcsókolni. De elhajolt.

- Nem teheted ezt meg velem. Nem. - ráztam én is fejem, és hisztérikus zokogásban törtem ki. 

- Néhány napra elmegyek. Aztán megbeszéljük, hogy ki maradjon a lakásban. 

- Ne!

- Kérlek, ha Caroline felébredt, írj egy SMS-t. - mondta, és felállt. Elővett egy sporttáskát, és felment az emeletre. Hallottam, hogy a fiókokat húzgálja.

- Tényleg elmész. - mondtam halkan, amikor a kabátját húzta.

- Vigyázz magadra! - szorított rá csuklómra, és kiment. 

Úgy éreztem, mint akit gyomorszájon vágtak, és hatalmas lyukat ütöttek belé. Megfordult a fejemben, hogy utána megyek. Az ablakhoz rohantam, de már késő volt. Az autója épp kikanyarodott az utcából.

Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám.

- Tessék! - szóltam bele. - Harry Styles.

- Jó napot! A megyei korházból telefonálok. Miss Flack kezelőorvosa vagyok. A hölgy felébredt.

- Azonnal indulok. - bólintottam, és már húztam is a cipőm.

Beérkezve írtam egy gyors üzenetet Louisnak: " felébredt" Csak ennyit. Nem volt erőm másra.

- Szia! - ültem le az ágya mellé.

- Harry. - sóhajtotta. - Örülök neked.

- Örülök, hogy jól vagy. - üveges tekintettel meredtem rá. Még mindig sajgott a belsőm, tt ahol Louis fájdalma éktelenkedett. - Emlékszel bármire is?

- Csak arra, hogy összevesztünk, és eljöttem otthonról. Ugye nem haragszol, és még együtt vagyunk? - tekintete olyan elveszett volt, mint amilyennek én éreztem magamat.

- Igen. - suttogtam fájdalmasan. 

Igazság szerint örültem hogy így alakult. Amíg Caroline-ra vigyázok, addig nem gondolok Louisra. És végül is... Még kiderülhet, hogy ezt a sors rendezte így. És tényleg mellette van a helyem. Gyomrom tiltakozott, és hányingerem lett. 

- Azt mondta a doki, hogy este haza is vihetlek. Ha jobban leszel, és eszel valamit. - mosolyogtam rá, és homlokon pusziltam.

- De jó lesz melléd bújni. - ölelte meg gyengén nyakamat, és ajkát az enyémre préselte.

Alattomban egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Persze Caroline-nak csak annyit mondtam: megkönnyebbültem, és örülök hogy jobban van. Közben pedig legszívesebben arcon köptem volna a tükörképem.